Akkor ahogy ígértem, íme az első részlet a Kitolás 2-ből, ami - az először itt látható képek nélkül - megjelent a Kismama magazin novemberi számában. (Azért ott, mert korábban írtam nekik rendszeresen gyerektémában.)

Játszótér - Acidparti a homokozóban

Miri (4) beszalad a két páncélos falovag között a favárba, hogy kiszabadítsa Boriszt (5), aki a legfelső emeleten az Óriáspók fogságába esett. Jobbra nézek: két botsáskaszerűen sovány biopiacos anyuka a “Waldorf” és a “tönkölycsíra” szavakat mormolja egymásnak. Balra nézek: egy szolga típusú anyuka újabb kislapátot nyújt oda egy szadista cukornádültetvényes arckifejezésével homokpogácsázó kisfiúnak. Hátradőlök a padon, és előhúzom a Nemzeti Sportot, ekkor Miri dühtől toporzékolve megjelenik a vár kapujában, és kiabál, hogy jöjjek, mert nem tud fölmenni a Boriszhoz.

Konkrétan azt mondja, hogy „nem hagyja a jeti”. Eleven kérdőjellé válok, ez bevált trükköm, de Miri most nem nevet, hanem kézen fogva fölhúz az első szintig, ahol két hófehér, szőrös láb lóg ki a műanyag csőből, amin keresztül tovább lehetne mászni a lépcső felé. A lehetőségekhez képest hangtalanul próbálok remegni, mert az első pillantásra nyilvánvaló, mi történt: az isten méltó büntetést rótt egy parázó apukára, aki a mániákus gyerekkísérgetés közben beszorult. És tényleg, a “Van valami probléma?” kérdésre a “Hörr, ha nem gond, megpróbálhatna kihúzni” válasz visszhangzik a csőben. A Teva-szandál fölött megragadom a lábat, és nagyot rántok a nyomorulton. Szolid cuppanással egy Látványosan Rettegő Szociológuskülsejű Apuka hengeredik a lábam elé. Ezek a játszótérjárás nagy pillanatai.

Ehhez fogható élmény talán csak az a Rettegő Anyuka volt, aki a csúszkálós drótkötélpályán az utolsó pillanatban fölpattant a lánya mögé a kis fatányérra. A kötél hangosan nyögött, a család csikorogva felgyorsult, hogy a belógó kábelpálya legmélyebb pontján gyorsvonati sebességgel becsapódjanak az ott hullámzó jókora pocsolyába. Először úgy tűnt, hogy megúszhatják, és elsuhannak 2 centire a vízfelszín fölött, aztán egyszer beleért a nő feneke, mire óriási fröccsenéssel belefúródtak a kontinentális talapzatba.

Szóval a játszótérnél tartottunk.

Minden, na jó, majdnem minden kisgyerek legjellemzőbb tulajdonsága, hogy rohadtul irigyek. A kislányok egy része nem, a fiúk kivétel nélkül azok. Ez sajátosan lüktető ritmust ad a játszótéri tartózkodásnak, mert a homokozó különböző sarkaiból időről időre felhangzik a sírás, amit életkor szerint vagy értelmetlen vartyogás, vagy felháborodott „Elvette a transzformeremet!” követ. A két alaptörvény a „szembehomokot szembehomokért”, illetve az „add ide a lapátodat!” Ezt szokd meg, vele jár, olyan, mint kommunistán az autóstáska, egy idő múlva észre sem fogod venni.

A játszótér spirituális középpontja a csap vagy ivókút, ahol a gyermekek mocsáráldozatot mutatnak be a sarat feltaláló Anyatermészetnek. Ausztrál tudósok szerint egy kölyök napja akkor teljes, ha délután hatig ruhafelületének minimum 62 százalékát benedvesítette.


Na, majd innen folytatjuk, ennél több egyszerre már túlzás lenne.